Nekem igen erős önvédelmi mechanizmusom van: ha valamit nem lehet, én azt érzelmileg izomból távol tudom tartani magamtól. Olyan ez, mint egy vastag pajzs. Egyszerűen nem engedem át. Akkor van csak baj, ha az a bizonyos valami ezt áttöri, de olyankor nagyon, mert a pajzs után a szívem már teljesen védtelen, csak ül szegényke a semmi ágán, és vacog a kis teste, miközben a csillagok bámulják. Ilyenkor vágyakozás van, meg sóvárgás, és ez persze fáj neki.
De most nem ez volt, nem törte át semmi.
Imolába mentünk, a Mostra Scambiora, Európa egyik legnagyobb veterán jármű börzéjére, és én nem vittem magammal pénzt, mert nem vehetek semmiféle öreg szerkezetet, gazdasági válság van, meg bankkölcsön, meg hiányzó fürdőkád, meg gázáremelés, és különben is van már motorom. Felemeltem tehát a pajzsomat és bátran beszálltam Streetsta tűzoltóautójába, hogy meghódítsuk Itáliát. Sziréna is volt benne. Meg régi olasz slágerek. Nem vagyunk mi normálisak.
(Baowah képei az útról itt. Streetsta fotói pedig itt.)
A Monstra Scambionak az Enzo e Dino Ferrari nevű Forma 1-es versenypálya ad otthont. Ilyenkor régi autók, motorok, alkatrészek és relikviák sorakoznak az 5 kilométer hosszú aszfaltcsík mindkét oldalán, valamint a boxutcában, a boxokban és a parkolóban is. Belépsz, és egyből ez fogad:
Egy 4500 köbcentis Delahye 1910-ből. Ilyen autó nincs is, de itt mégis van, sőt, meg is veheted, akár csak az 50 köbcentis Maserati versenymotort, ami teljesen elképesztő, nézt meg alaposan, kis szürke párnák is vannak a tankon, hogy arra feküdjön a pilóta és legyen hová támasztani az állát, komplett elmebaj, érted, 50 köbcentis Maserati versenymotor, kis szürke párnákkal és hajlított csővázzal, ráadásul még rajtszámja is van neki.
De van itt látszólag sugárhajtású űrmotor is a 70-es évekből, sokkal scifibb, mint az akkori igazi űrhajók. Mit nem adott volna Pirx kapitány egy ilyenért!
Aztán vannak alkatrészek végtelen sorokban olyan gyakori autótípusokhoz is, mint például a Ferrari 308, vagy a korabeli Maserati és a Bianchina cabrio.
Kapható az első sorozatban gyártott BMW motorból is, amiről egyszer már
írtam, igen, a Weissenkirchen posztban. Asszem, olasz-osztrák kettős állampolgár akarok lenni.
De a világ első sorozatban gyártott motorkerékpárja is a tiéd lehet, ha van elég pénzed. Ez itt egy eredeti, gyönyörű állapotban lévő Hildebrand & Wolfmüller 1894-ből.
Ha jól megnézed a képet, láthatod, hogy a Hildebrand & Wolfmüller nem úgy működik, mint egy mai motor, hanem úgy, mint egy gőzmozdony: a dugattyú egy hajtókaron keresztül forgatja meg a hátsó kereket egy excenter segítségével. Leírom érthetőbben: a hajtókar menet közben pont úgy csinál, mint a kezeid, amikor gyerekkorodban vonatosat játszottál. Azt nem tudom, hogy mondja-e azt, hogy sihuhuhu, mert nem indították be.
De nem csak régi motorok voltak, hanem autók is: vehettél Ferrarit, Jaguart, Fiatot, Alfát, vászontetős Triumphot, még vászontetővel sem rendelkező Shelby Cobrát, ősrégi Porschét, Citroen DS-t, Fiat-Simcát meg még egy csomó mindent, 409 fotót csináltam, nem rakhatom be ide az összeset. De azért a Shelby Cobrát azt berakom. Tudom, ciki, hogy ez nekem tetszik, mert veteránnak bár veterán, de mégis csak egy izomautó, olyan, mint egy hatvanas éveiben járó nehézsúlyú bokszoló öltönyben, aki megőszült ugyan, de irdatlan nagy pofont tud adni, ha úgy hozza a sors, és ez látszik is rajta.
Nem várna az ember 425 lóerős teljesítményt és 260-as végsebességet egy 1965-ben gyártott autótól. Mondjuk a motorháztető alá pillantva elég meggyőző látványt nyújt a 7 literes Ford erőmű, ami fölött egy akkora légszűrő terpeszkedik, amire nincsenek szavak.
Amikor ezt fotóztam, egy komoly érdeklődő éppen beült és beindította a motort. Olyan volt, mintha megnyílt volna a föld és közben még mennydörgött volna az ég is. A komoly érdeklődő arcán először mély döbbenet, aztán gyermeki mosoly terült szét és ő nem akart kiszállni. Pedig tudhatta, hogy milyen lesz.
Hát ennyit az autókról. Na jó, egy Ferrarit azért még beteszek ide a versenypálya névadóinak kedvéért.
És a Triumphot. Azt muszáj. Amikor megláttam, agyam automatikusan felidézte az utóbbi idők banki hitel reklámjait, volt, amelyikért csak be kellett telefonálni, mi is volt az a telefonszám, én ezt azonnal megveszem, és ezzel megyek haza, a fiúk meg vihetik a bringámat a tűzoltóautóval. Jaj.
És akkor nem rakok be még egy csomó képet egy csomó fantasztikus autóról, mert sose lenne vége a posztnak. Inkább egy alkatrészeset.
Szóval térjünk vissza a motorokhoz, és nézzük mindjárt ezt a legendát, a Vincent Black Shadow-t:
1000 köbcentis V2-es motor, 206 kiló összsúly, 200 km/h feletti végsebesség. Mindez 1948-ból. Mondom ezerkilencszáznegyvennyolcból. Egyszerűen hihetetlen. Ezt már csak a Black Lightning tudta felűlmúlni pár évvel később, 250 km/h-s végsebességével. Odafelé menet a tűzoltó autóban pont erről beszélgettünk Joeval. Képzeld el, hogy ülsz egy ilyen gyönyörű, régi motoron, és 140-nel előzöl az autópályán. Ekkor mögéd ér egy Audis és levillog. Te nem húzódsz le, hanem integetsz neki búcsúzóul, megtekered a gázkart és 250-re gyorsítasz. Ő meg ott marad 140-nel, bambán néz ki a szélvédőn és nem hisz a szemének. Nem véletlen, hogy ma a Vincentek a világ legdrágább motorjai. És itt kettő is volt belőlük.
Maradjunk még egy kép erejéig az amerikai motorgyártás hőskoránál, amikor még valóban motorokat gyártottak és nem Harley-Davidsonokat, íme egy Indian:
Ebből is több korosztály képviseltette magát. De nézzük az olaszokat. Átvezetésként egy Aermacchi Harley-Davidson, aztán egy Gilera és két Moto Guzzi, mindez egy rakáson.
Aztán itt vannak az MV Agusták is. Először csak kettő, aztán egy egész család.
És ezt nem hagyhatom ki, a Moto Guzzi versenymotor a bokádtól két centire forgó fedetlen lendkerékkel, ami le van polírozva, hogy ne akadjon bele a nadrágodba. Hátul kézzel állítható dörzs-lengéscsillapítóval. Dupla fekvőpárnával a tankon. Nem sorolom tovább az elképesztő részleteket. Katt a képre, nézegesd csak.
Na szóval ilyenek. Nem láttál még képet az eladó velocipédekről, lánctalpas traktorokról, veterán terepjárókról, kétezerféle rozsdás és felújított autóról, motorról, robogóról, meg még egy rakás mindenről olyan műszaki megoldásokkal, hogy lúdbőrözik tőle a hátad, tehát nem tudod elképzelni, de tegyünk úgy, mintha, és akkor megérted, hogy miért csak délután négykor jutott eszembe innivalót venni, holott már reggel kilenckor is szomjas voltam. Egyszerűen valami mindig elvonta a figyelmemet. Például ezek:
Most megint kihagytam százhúsz képet. A legmegrázóbb az egészben az a végtelen természetesség volt, amit ezek között a műszaki csodák között éreztem a versenypályán, mintha az lenne az élet normális rendje, hogy én ott vagyok. És akkor már sejtettem, hogy baj van. Félve rápillantottam előretartott lelki pajzsomra, és megértettem. Nem áttörte, hanem finoman elporlasztotta, lágyan semmivé tette, óvatosan szubatomi részecskékké cincálta a Mostra Scambio, egyszerűen csak nem volt ott többé, huss, vége, és én azóta régi olasz sportmotorokkal álmodom, és olyan hülyeségekkel győzködöm magam, hogy egy 350-es Agusta vagy egy 750-es Laverda milyen jó volna robogó helyett bevásárolni menni, pedig tudom, hogy ezek a szerkezetek a legkevésbé sem robogó-szerűek, nem lehet velük kis sebességgel közlekedni, úgy üvöltenek, mint egy megvadult oroszlánfalka a vér szagára, és nem is én szoktam bevásárolni. Józan ész, szevasz, nincs itt terád semmi szükség, mert a szerelem bolond, mint az köztudott.
Sok fényképet betehetnék még ide és mindegyikről oldalakat tudnék írni - például a Terrotról, amin a történelem valószínűleg első kormánylengés-csillapítója volt, a Jaguar XK 150-ről, ami egyszerűen gyönyörű, vagy az OEC-ről az elképesztő kormányművével, aminek a működésére csak hosszas tanulmányozás után jöttünk rá, meg az Opelről, tudtad-e például, hogy az Opel milyen futurisztikus motorokat készített - de nem teszem, mert egyrészt mindjárt éjfél, másrészt már így is túl hosszú ez a poszt. Azzal a látvánnyal búcsúzom, ami a legszívbemarkolóbb volt. Három versenymotor. Az elmebetegség netovábbja. Ducati Del Biondo Racing. Édes jó Istenem. Ha csak egy kicsit lehetne nekem egy ilyenem. Vagy mondjuk mind a három.
Ez egy teljesen eszeveszett, tökéletesen reménytelen szerelem, tudom. De arra gondolok, hogy hátha csoda történik, kiderül, hogy titokban milliomos vagyok, csak eddig nem vettem észre, vagy kapok egy vezérigazgatói állást, vagy valami ilyesmi, mert a szerelem természete az olyan, hogy nem törődik bele a veszteségbe, az ember legfeljebb belehal, de bennem munkál az életösztön, már tervezgetem a jövő őszi utat, és azon töröm a fejem, hogy hátha mégis létezik nyerő lottó szisztéma, hátha mégis a matematika téved.
Sietnem kell, már nincs 12 hónapom se hátra.
Sőt, már-már ágyugolyó futam. Egy kevéssé környezettudatos versenyző például ködgéppel teszi nehezebbé ellenfeleinek a közlekedést a látási viszonyok jelentős rontásával.
