rss
email
tumblr
facebook

2009. május 5., kedd

A weissenkircheni motoros túra képekben

elég rosszul mutatna itt, mert a fehéregyensúlyt neonra állítva hagytam. Hiába no, hobbifotográfus vagyok, elnyomkodom a fényképezőgépemet és úgyfelejtem. Sokáig gondolkodtam azon, hogy mi a csudát csináljak a rosszul sikerült képekkel, aztán tovább rontottam őket egy szoftverrel és végül ezt csináltam:

Dö Ekszident, tádádádáááááááámmm!

Ezúton kérek elnézést minden érintettől, a fenti műben szereplő személyek és párbeszédek kizárólag a fantázia szülöttei, a valósággal való mindennemű hasonlatosság pedig csupán a véletlen műve, meg persze egy furcsa nevű úré, akit a sors arra kárhoztatott, hogy Joseph Nicéphore Niépce néven kelljen leélnie az életét. A sors kárpótlásul úgy intézte, hogy ő lehessen a fotográfia feltalálója. Valamit valamiért.

Na de vissza a weissenkircheni túrához. Ez az esemény minden év tavaszán bekövetkezik, mert Joe barátom hagyományőrző típus és jól őrzi a saját maga által megalkotott hagyományt, ezért menetrendszerint megszervezi a motoros szezon első komoly túráját, ami egy joyride Kremsbe, megszállás az őrült labanc mercigyűjtőnél, másnap rövid ám annál élvezetesebb eljutás Weissenkirchenbe (ezt lehet, hogy csak én élvezem ennyire, de a Duna mellett a hegyek között motorozni olyan valami, amit szeretnék egyszer megunásig csinálni, akárcsak a banánevést), ott a veterán hegyi felfutóverseny megtekintése fakultatív nyálcsorgatással a régi szerkezetekre, aztán pedig hullafáradtan hazamotorozás. Ez az egész valami olyan varázslat, amit nem lehet leírni, ennek ellenére én most megteszem.

Jó, hogy most írok róla, miután ismét elborított a hétköznapok tomboló óceánjának habzó árja és fuldoklok megint az abnormális mennyiségű munkától, azért jó, mert így igazán kontrasztosan látom, hogy milyen döbbenetes elemi erővel tépett ki ez a túra abból az oxigénhiányos, sötét és kilátástalan dologból, amit az életemnek hittem és amit azóta is töretlenül folytatok tovább. Lehet fikázni a gazdagokat nyugodtan, meg lehet mondani, hogy a pénz nem boldogít, de hát az van, hogy ha nekem lenne annyi pénzem, hogy munka helyett kizárólag ilyeneket csináljak, akkor nagyon hálás lennék én ezért a sorsnak és fanyalgás nélkül átadnám magam a tejszínhabos élvezetnek. Weissenkirchen olyan, mint egy durván gyógyhatású kenőcs, amivel a fájós lelkedet bedörzsölöd a hideg tél után és olyan elképesztően jó lesz, hogy el se mered hinni, hogy ez tényleg van, és hiába fogy el két nap alatt, mert már attól is jó, hogy ha arra gondolsz, hogy milyen jó volt, amikor még volt belőle és te bekented. Hát szóval ilyen. Holnap reggel hatkor kelek és megyek vissza rabszolgának a multimba, valami míting lesz, de izgi, tényleg, és persze ne sajnálj, neked sem jobb, tudom.

Szóval reggel tízkor találkoztunk az Agip kútnál és fél órával később már dübörögtünk az M1-esen, hogy nem sokkal később Ausztria lankás tájain élvezzük a tavaszt, virágzó repcemezők, meg minden. A határ után persze azonnal letértünk az unalmas sztrádáról és kisebb utakon folytattuk tovább a brummogást az Alpokig, ahol egy gyors (illetve gyros, ezt mindig összekeverem) ebéd elfogyasztása után felfrissülve vágtunk neki a hegyi kanyargásnak erdők, havas csúcsok, kis falvak és meseszerű rétek között, aztán a virágzó tavaszból egyik pillanatról a másikra belecsöppentünk a tél végébe és az út mellett már fél-egy méteres hó volt, amibe én állítólag nagy sebességgel belecsapódtam, de erről majd később. Aztán jött az este illetve előtte az ess te (lásd a Dö Ekszidentet), meg a motorszerelés, meg minden ilyesmi, amitől teljessé lesz egy ilyen alkalom, mert nem csak a motorozás a fontos, hanem az is, hogy egy kicsit megállhass és kiélhesd a kreativitásodat. Tavaly e célból Joe Kawasakijára szereltünk bicikli kéziféket a kuplung kar helyére amit ő letört, hogy jó legyen nekünk, nevethessünk sokat és legyen mit mesélni majd az unokáknak. Idén ezt a lehetőséget a képregénybe foglalt Suzuki powertape-pel történő restaurációja adta meg. Még a színekre is ügyeltünk: az indexet ezüsttel, az idomot feketével ragasztottuk, hogy szép legyen. E kis kitérő után vidáman folytattuk utunkat bele az estébe, aztán az éjszakába, mire végül fél tíz körül megérkeztünk elvarázsolt szállásadónkhoz és az ő mercigyűjteményéhez, amiről bővebben itt olvashatsz. Vacsorázni már nem mindenki tudott eljönni, voltak, akik azonnal ágyat fogtak és nem mozdultak másnap reggelig. Megértem őket, engem is csak az éhség hajtott az egyetlen, még nyitva tartó vendéglátóipari üzemegységbe, no meg a helyi serital tisztelete, mert az odautunk kissé túl lett méretezve és hát aszittem betojok, úgy fájt mindenem, különösen a kezeim, hála az egész napos kanyarvadászatnak meg a rosszul beállított futóműnek (na jó, lehet, hogy egy kicsit puhány is vagyok, beismerem).

Másnap reggel fél kézzel motoroztam Weissenkirchenig, nem azért, mert ilyen menő csávó vagyok, hanem azért, mert így egyrészt legalább az egyik karom nem fájt, másrészt fel tudtam venni egy olyan kissé kifacsart testtartást, hogy a hátam is alig. Útközben volt alagút is, ahol a dübörgésé volt a főszerep, odahúztunk a vasaknak, azok meg hörögtek, dörögtek és visszhangzott az egész, szóval elvoltunk jól. (Most persze majd azt fogják mondani a többiek, hogy ők nem, csak én vagyok ilyen infantilis rendbontó, de ne higgy nekik, vannak olyan helyzetek amikor a rosszgyerekségnek mindenkiből muszáj előtörnie és ezt meg is teszi.)

Szóval a verseny. A képek - mint már említettem - nem lettek jók, de azért közreadok néhányat, amiből persze nem fog lejönni az az elvarázsolt hangulat, ami ott volt, de hát az van, hogy ahhoz ott kell lenni, hogy átérezd, te meg nem voltál ott, elégedj meg tehát szépen a képekkel. Írok hozzájuk pár keresetlen szót is, de ha szakavatott kommentárra vágysz egy profitól, akkor klikk ide.

A Laverda mellém parkolt, óh, Istenem!


A neves olasz kombájngyár e robusztusságáról és megbízhatóságáról méltán elhíresült veterán motorkerékpárja már a puszta megjelenésével mélységes tiszteletet parancsol. Na de a hangja! A hangja! Ó, jaj nekem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a kipufogógázait belélegezhettem egy kicsit. Ha neked is összeszorul a szíved régi gépezetek közelébe érve, akkor megérted. Ha meg nem, akkor hiába magyarázom. Nagyon szeretnék egyszer egy ilyet, de tényleg. Nem tudom megmagyarázni. A régi Ducati-k sokkal dögösebbek. A régi BMW-k sokkal elegánsabbak. A régi nemtudoménmicsodák sokkal izésebbek. De a Laverda, óhh, a Laverda, a legendás aratógépek unokaöccse, hát az mégis csak más! Szerelem ez, ráadásul első látásra. Van még ilyen szerelmem nekem, ha nem is sok, tavaly például volt egy Triton, de arról majd egyszer egy külön posztban, mert megérdemli.

Haladjunk inkább tovább a következő motorhoz, a felfoghatatlan, megfejthetetlen, leírhatatlan, 1927-ben gyártott BSA-hoz.


Igen, jól látod, az oldalkocsija vesszőből van fonva és nem, nem elektromos a világítása, az tényleg egy karbid lámpa, a réztartályba karbid kristályt szórsz, leöntöd vízzel, az így fejlődő gázt a lámpabúrában meggyújtod szépen, és az világít. Ha kifogy a víz, semmi gond, csak félreálsz mosolyogva az út szélére, mert ez bizony vizelettel is működik. A BSA egy olyan dolog egyébként, amit még ellopni is művészet, mert annyi kezelőszerve van, hogy azt sem tudod, melyikkel mit csinálj. A markolatot hiába tekergeted, mert az fából van és nem mozdul, de helyette külön kis karral állíthatod az előgyújtást, egy másikkal a karburátorba jutó levegő mennyiségét, csupa olyan dolgokat, amit egy mai közlekedési eszközön legfeljebb a szerelőnek jutna eszébe állítgatni, ha nagyon muszáj, de a sofőrnek menet közben semmi esetre sem. Hogy a lábtartó hátuljánál mi a fene az a sarokkal taposható pedál, ami a fogaslécet nyeszteti, hát az asszem örök rejtély marad. A dudát viszont egyből megértettem. Gumi, megnyomod, hangot ad. Elöl bogárháló védi, nehogy véletlenül belerepüljön valamilyen hanggátló ízeltlábú.


Megfigyelhető még a tank fölött középen hátrafutó fekete cső, ami a karbidgázt viszi a hátsó lámpához, mert ezen a motoron természetesen van hátsó lámpa is. Index mondjuk nincs, mert elég macerás lenne másodpercenként elfújni és meggyújtani kanyarodás közben. A tank melletti furcsa kar pedig nem más, mint a sebességváltó.

A BSA egyébként bizonyos értelemben igen korszerű az alábbi BMW-hez képest, mert mind a kormánya, mind az ülései rugóznak, míg a BMW-nek csak az ülése alatt vannak rugók, legalábbis "normális" rugók. A képen jól látszik (ha rákattintasz), hogy a BMW kormányának rugózását egy laprugó köteggel oldották meg, mintha egy teherautó hátsó futóműve volna. Lengéscsillapítás? Ugyan, efféle úri huncutságokra csak a mai kor elkényelmesedett gyermekeinek van szüksége. Az Igazi Férfiak kedvelik a kihívásokat. (Tudom, a laprugó némileg csillapítja a lengést, de egyrészt csak alig, másrészt meg így sokkal jobban hangzik.)


Ilyen motor látható még a BMW múzeumában is vastag üvegfal mögött, de hát annak nem hallgathatod meg a hangját, nem nézheted meg, hogy megy a kanyarban és nem folyathatod rá tátott szájjal a nyálad.

Na, éjfél elmúlt, abbahagyom mára, folyt. köv.

6 megjegyzés:

aB írta...

aj kennat szi do ekszident:

Cím nem található

A Firefox nem találja a kiszolgálót a(z) docs.google.com helyen.

A böngésző nem találja a megadott címhez tartozó kiszolgálót.

xor írta...

Pedig ott van az, próbáld csak meg újra!

aB írta...

és valóban, összeszedte magát! E!

baowah írta...

http://baowah.blog.hu/2009/05/28/vajszemkirke09

a képek már nekem is fenn vannak tegnap óta, már a motor is kész, az a sztori is megíródik lassan.

Streetsta írta...

Háhh, a képesregény igen nagyot ütött (a többit még csak átfutottam)!
Baowah: hát persze, hogyne. Hiszem, ha látom:)

xor írta...

baow: a képeket láttam, a sztorit pedig várom. Gondolom, objektívebb beszámoló lesz az enyémnél. Jut eszembe, a hatalmas szikracsóvát kifelejtettem belőle, meg azt is, ahogy nagy sebességgel a hófalba csapódtam. :-)

Streetsa: valamit kezdeni kellett a rosszul sikerült képekkel. Annyit kattingattam, hogy nem volt szívem kidobni őket. Basszus, egy használható képet se találtam a fröccsöntött batman motorról, pedig azt is bele akartam tenni.