Ki viszi át...

Ez most egy érdekes poszt lesz. A titkosügynök itthagyott egy megkezdett üveg sört, én pedig megittam, úgyhogy bátran írok. A címről remélhetőleg Nagy Lászlóra asszociáltál, tehát most a veterán autókról és motorokról fogok írni, méghozzá érzelmi alapon. Meg az esztergagépekről. Igen, ez még mindig az előző két poszt folytatása, továbbra is Weissenkirchen, csak egy kicsit másképp. És ez nem a rókáról való újabb bőrök lenyúzása, hanem arra kísérlet, hogy azt a tömény sokszínűséget legalább egy kicsit megmutassam neked, amit egy ilyen túra jelent.

Szóval van ez a Nagy László vers. Idézem.

KI VISZI ÁT A SZERELMET

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a sziklacsípőket
ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Ez egy fordított renga abban a verstani értelmben, hogy a végén van az összefoglalás, hogy ha én - a szerző - kipurcanok, akkor ki a tököm fogja átvinni a fogai közt a szerelmet a túlsó partra? (A renga az egy japán láncvers, aminek az első "versszaka" egy haiku, ami a lényeget összefoglalja. Ez persze így nem egzakt, de ez nem egy verstani poszt, úgyhogy érd be most ennyivel.) Szóval hogy akkor kicsoda?

Felmerül persze a kérdés, hogy egyáltalán mi a túrónak átvinni a szerelmet, nem jó-e az azon a parton amin éppen van, de ebbe most ne menjünk nagyon bele, ahogy a rengába se mentünk, legyen annyi elég, hogy igen, a szerelmet át kell vinni, megmondta ezt a költő is, meg hát tudjuk mi is, mert szerelem nélkül a másik part csupán sivár homok, semmi más, szóval át kell, csak semmi lustálkodás. Képzelj el egy olyan világot, amiben minden új, minden fröccsöntött és fémszínűre festett műanyagból készült, funkcionális, lélektelen és hamar tönkremegy, amikor is kidobják és vesznek helyette megint egy újat, azt is fröccsöntött és fémszínűre festett műanyagból. Na ez a sivár homok.

Kanyarodjunk vissza az eredeti kérdéshez, hogy ki viszi át a fogai között, és válaszoljuk is meg gyorsan. Hát azok viszik át, akik ezeket az öreg gépeket, amik a weissenkircheni és más versenyeken és találkozókon elindulnak és néha az utakon a forgalomban is megpillanthatóak, ezeket életben tartják, idejüket, figyelmüket, idegszálaikat és pénzüket áldozzák rájuk, hogy legyenek és működjenek, még akkor is, ha ez a fizika törvényei szerint nem lenne lehetséges, mert elméletileg az egész járműnek már évtizedek óta egy kupac porhanyós vasoxidnak kellene lennie az idő vasfoga által alaposan megőrölve, összenyálazva, kiköpve és megszáradva. Igen, a veterán járművek birtoklása az a szerelem, az életben tartásuk meg a foggal átvivés. Nekem nincs igazán veterán járművem és nem is volt, a motorom csak 13 éves és a legöregebb autóm is csupán 22 volt, de már ezek is hátborzongató élményeket adtak a mai műanyag testvéreikhez képest, szóval el tudom képzelni extrapolatíve, hogy milyen az, amikor az ember birtokolja a nagy Ő-t, helyesebben a nagy Az-t.

De hogy mitől is szerelem ez, hogy mit is jelent egy öreg szerkezet. Nem csak egy darab ócskavas, mint azt a felületes szemlélő gondolná, nem csak egy rakás elavult műszaki megoldás, de nem ám! Hanem az emberi elme és kreativitás győzelme a kihívásokon, egy olyan korban, amikor a tervezőt még nem segítették számítógépek, sablonmegoldások, szimulációk, hanem a dolgokat meg kellett álmodni, aztán megépíteni és kipróbálni. Tanulni kellett a hibákból és mindig mégjobbat alkotni. Nem marketing szempontból, hanem belső érték szempontjából, szóval hogy egyszerűen csak jobbat. És művészibbet, lehetőleg réz kupakokkal, ívekkel és hajlatokkal, művészien megmunkálva például egy autólámpát is, olyan bonyolult formákat hozva létre, amiknek nincs funkciójuk, csak egyszerűen öröm, hogy vannak, mint például a régi esztergagépek tekerentyűi, és hogy értsd, hogy miről beszélek, itt van egy régi meg egy új eszterga képe, ha ezek után sem érted, akkor biztos a zenei érzéked fejlett, mert esztétikai az nincs.




Egy öreg járművet birtokolni: boldogság. Persze sok szívás is van vele, de ez most a verseny, itt működik, funkcionál és a tiéd, büszke vagy és boldog. Nézd meg ezeket az arcokat! Klikk a képre, nézd meg őket közelről!




És mnem csak az ufonauták boldogok, hanem a harcsatulajdonosok is, meg a harci jármű vezetők is, meg az erdészeti szállítmányozók is, meg a bőrtetős Puchosok is, hogy a skodásokról ne is beszéljünk.








És még rakhatnék ide egy csomó képet a vigyorgó versenyzőkről. Mert a fogak között átvinni az szívás, de amikor átvittük az nagyon jó. Mert megmentettünk egy darab heroizmust, egy darab emberséget, egy pici életet, egy csipetnyi optimizmust és beletettük ennek az örjöngő, rohanó, profitközpontú világnak a közepébe, és itt működik benne, örömöt ad, melegséget.

A nézők mindegyik versenyzőt megtapsolják, mindegyiknek integetnek, mindegyikkel együtt örülnek. És nem azért, mert gyorsan tudta bevenni a kanyart. A masinák egy része erre képtelen is, hiszen soha nem volt bennük annyi lóerő. Ez a verseny nem is erről szól. Hanem a szerelemről. Ez egy olyan verseny, aminek csak győztesei vannak.

Egy tavaly előtti képpel zárom ezt a posztot. Nem is én csináltam, hanem Joe (digitális utómunka by me), de olyan jó lett, hogy muszáj egyszer itt is megjelennie. Apa és fia a Super Sevenben. Íme: